Újrakezdés

Az ágyamon ültem. Néztem magam elé. Olyan voltam, mint aki a sínek közé esett. Láttam leperegni magam előtt az életem. Csak picit lassabban, mint bárki más. Egy évet voltam távol és nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna újra és újra az egészet.

Szörnyen éreztem magam. Annyi bűntudat, fájdalom és reménytelenség tobzódott bennem. Nem akartam mást, csak megváltoztatni mindent. De akkor nem állt módomban. Ahogy most sem. 

Dühös vagyok, ha erre kell gondolnom. Oly sok idő telt el és én csak vártam a pillanatot, hogy megszabaduljak abból az élő pokolból. Ez a pillanat habár eljött, én képtelen voltam rá, hogy bármit is valóra váltsak édesded álmaimból. Csak néztem magam elé némán és még mindig úgy éreztem, hogy bilincsek húznak vissza a földre és még mindig pengék táncolnak a bőrömön, vöröslő foltokat hagyva maguk után.

Dühös voltam magamra. Dühös, mert bolond voltam és naiv. Dühös, mert még nagyobb bajba kevertem magam. Dühös, mert elvesztettem a tökéletes kis életem. Dühös, mert megváltoztam.

Annyi mindent tettem volna, mégis képtelen voltam rá. Árnyak vettek körül, szörnyű képek, amelyek azt suttogták, hogy még nincs vége. Próbáltam magam meggyőzni az ellenkezőjéről, de tisztában voltam a gyermeki vakság gyengeségeivel. Egyszer már kaptam érte egy nyaklevest az élettől, nem kívánom mégegyszer.

Rémesen éreztem magam, zavarodottan. Nem tudtam hogyan kezeljem az új helyzetet, a szabadságom és hogyan illeszkedjek be a régi életembe. Hiányoztak. Hiányzott a családom, hiányzott Cathy és hiányzott Zack. Ötletem sem volt, hogyan kellene most viselkednem velük, hogyan kellene kezelnem az emberi kapcsolataimat, hisz én olyan információk borzalmas birtokában voltam, amelyekről ők még csak álmodni sem mertek. Olyan dolgokat láttam, amikről ha tudomást szereznének, teljesen a feje tetejére állna a világuk. Ahogy az enyém is.

Szóval csak ültem és merengtem. Lehetséges megoldásokat kerestem, de végül mindig falakba ütköztem. Úgy éreztem, még inkább rab vagyok, mint azelőtt. Az volt a benyomásom, hogy nincs többé itt helyem. Mintha csak idegen lettem volna a saját testemben.

Végigpillantottam a szekrényemen álló emlékgyűjteményen. Családi, gyerekkori fotók. A képeken szereplő személyek melegséggel, parányi boldogsággal töltöttek el. Csupán egy hamiskás alak volt köztük. Én magam. Vagyis az a személy, aki akár én is lehetnék, de ő mégis teljesen más volt, mint én. Ő jó volt, én romlott...

Aztán az ökölbe szorított kezemre tévedt a tekintetem. Görcsösen markoltam egy gyűrött papírdarabot, a bőröm nedves volt, könnyek áztatták, ahogy a fecnit is. Engedtem a szorításból, kinyitottam a markom. Egy kép volt benne, ami azonnal kirúgta magát, s a rajta álldogáló személy elmosolyodott és kacsintott egyet.

Milyen édes mosoly volt az. Te szent Merlin! Gyönyörű volt és mind egyszerre marta a szívem. Akár a méreg. A saját mérgem.
Kevés ember arcát tudtam igazán jól felidézni a távollétem alatt. Viszont az egyik legrészletesebben a Cathyét, a húgomét és az övét sikerült. Mindig, amikor rájuk gondoltam könny szökött a szemembe. Mikor kifejezetten Zackre, meghasadt a szívem.
Egyszer találkoztam vele. Nem tudom hogyan és mikor, de rám talált. Azt hittem álmodom és olyannyira gyenge voltam, hogy alig emlékeztem valamire. Csupán egy érzés, egy kép volt igazán tiszta: ahogy megcsókolt. Ahogy megkönnyebbülten és erősen tartott a karjaiban. Ahogy megremegett a teste, megfeszült minden izma, újra és újra magához húzott, mialatt beszélt. Megpuszilta a homlokom, beletúrt a hajamba és letörölte a könnycsepjeimet.
Aztán már csak egy dologra emlékszem arra az egy órácskából. Mikor a pálcájáért nyúltam és megátkoztam. Kitöröltem minden emlékét magamról, hiába küzdött ellene. Azt gondoltam, könnyebb lesz így. Megmenteni már úgy sem tudott volna, így legalább megvédtem az önmarcangolástól. Őt megmentettem, én elvesztem.
Még mindig látom magam előtt a könyörgő és meleg pillantását, ahogy átcsap zavarodottá és ismeretlenné. Emlékszem, ahogy otthagytam az erdőben, majd visszatértem a rabságomba. Ironikus. Egy éven keresztül, csak egy órát tölthettem vele és mégis véget kellett vetnem neki. Fájt, őrjítően fájt a tudat, hogy soha többé nem csókol majd, nem ölel, nem játszadozik a szőke fürtjeimmel... sőt, meg sem ismer. Hisz már elfelejtett, akár egy rossz álmot. Mert az vagyok, semmi több.
Beledőltem az ágyamba és az arcomat, a könnyeimet a párnámba rejtettem. Olyan erősen szorítottam az anyagot, hogy hallottam, amint a szövet kettéhasad. Rosszabb volt, mint bármilyen kín...

Aztán kopogtattak. Felnyögtem, s az ajtó könnyedén kitárult. Először csak résnyire, hogy az ismerős arc a kintről beáramló fénysugárban felismerhetővé váljék előttem. Majd az egész alak megjelent, kissé bátortalanul, de barátságosan.
Barna szempár, könnyed hajzuhatag, mosolygó ajak, kecses alak.
"Megjöttek a roxforti leveleink" - szólt, de még mindig nem mozdult az ajtó mellől. Mindketten tudtuk, hogy nem ezért jött. Egyszerűen csak kiváncsi volt. 1 éve nem látott, s egy hete, hogy hazatértem. Ideje volt beszélnünk, drága Cath.