A reggel meleg napfényben fürdette a szobámat és annak sugara legvégül a fürtjeimen állapodott meg. Gyermeteg módon figyeltem, ahogyan az aranysárga fény körülragyogta a szőke hajszálaimat, viszont amikor már a szememet égette a vakító világosság, kiugrottam az ágyamból. Szomorkásan pillantottam vissza a puha birodalmamra, de csak csalfa remény volt, hogy újra a takaróm alá bújhassak. Az éjszakáim keservesen teltek, nem aludtam, óránként felriadtam és így ment ez hosszú napokig. A hajnalt mindig elsőként köszöntöttem, mint egy jó barátot, aki kedvesen ébreszt fel rémálmaimból, átölel és lehetőséget ad az újrakezdésre.
Halkan kisurrantam a szobámból és könnyed léptekkel baktattam lefelé a lépcsőn, egészen a konyháig. Mikor beléptem a helyiségbe, kissé riadtan hátrahőköltem. Ügyeltem arra, hogy ne csapjak zajt, mert a konyhában valaki édesdeden álmodta meg legszebb vágyait. Az anyukám volt az. Amióta hazatértem, nem telt el úgy nap, hogy ne találtam volna valahol összeroskadva aludni. Általában így ment ez. Késő este hazaért a munkából és olyan fáradt volt, hogy esélytelennek tűnt az, hogy eljusson az ágyáig. Aztán kora hajnalban kelt és indult újra a mókuskerékbe. Értem dolgozott ennyit. Kutatta az elrablóimat és próbálta felpöndöríteni a szálakat. Pedig mindez felesleges volt, mert én tudtam. Tudtam mindent, csupán nem akartam megosztani vele. Nem bizalmatlanságból, vagy egyéb kellemetlen indíttatásból. Egyszerűen csak így volt a legjobb. Mindenkinek.
Miközben anyu rendíthetetlenül folytatta a szuszogást, én egy csésze kávéval a kezemben elhagytam a konyhát. Azon gondolkoztam, hogy miért nem próbálja meg elfelejteni a történteket. Kevesebb gondja lenne, viszont igaz, ami igaz, nem lehetett nekik sem könnyű az az egy év, amelynek minden pillanatát aggodalom és szomorkodás töltötte ki. Viszont remélem, hogy egyszer túllépnek rajta. Én sosem fogok és egyenlőre nem is szabad, de nekik muszáj lesz. Szükségem van rájuk, hogy valami boldogság töltse ki az életem, amiből erőt meríthetek akkor is, ha nekem a legrosszabb. Szükségem van az együtt töltött percekre. Emlékekre. És nem csak a hétvégékből, amikor jobbára van időnk együtt elfogyasztani a vasárnapi ebédet. És nem csak arra, hogy feszengve próbálnak közelebb férkőzni hozzám, mintha egy porcelánszobor lennék egy óvatlan gyerek kezében. Szeretném ha őszintén megölelnének, úgy mint régen, de mégsem kérhetem. És nem is viszonozhatom. Képtelen vagyok rá. Tudom. Az én hibám is.
Ahogy beértem a szobámba egy szimpla varázslattal be is vetettem az ágyamat - lusta voltam a kétkezi módszerhez és feleslegesnek is éreztem. Ledobtam magam a fotelembe és az éjjeli szekrényem fiókjában kezdtem matatni. Katonás rend uralkodott benne, amit csupán néhány Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé tört meg, ahogy kényük-kedvük szerint fel- alá futkároztak a papírok között. Csak néhány fontos dolgot tartottam itt, főként leveleket, képeket és iratokat. Többek között azt a képet is, amit anno Cathytől kaptam, s melynek hátoldalán egy egyszerű, mégis szívet melengető üzenet található:
Általában így indítom a reggeleket. Egyszerűen csak pár emlékre volt szükségem, akár egy ütős elixírre, hogy kedvem támadjon élni. Pár pillanatra elmerültem ezekben a papírra vitt emlékekben és még akkor is, ha légszomjam volt - nem akartam elhagyni ezt a vizet. Sokkal színesebb és kedvesebb volt, mint a szürreális valóságom.
Erre a képre kifejezetten emlékszem. Mint tekergők, az iskola fő csínytevői, nekünk kellett fenntartani a káoszt a rendben, vagy épp missziókra indulni valami fontos ügyben. Mi képviseltük a diákság szellemét és megesett, hogy a védelmükben is felkellett állnunk. Például amikor mumusinvázió indult a kastély ellen. Nem mindenkinek volt bátorsága kiállni és harcolni. De főként módjuk nem volt rá. A tanárok zárlatot rendeltek el és ezalatt megpróbálták kiírtani ezeket a kártevőket a kastélyból. A tanulók csak a professzorok kíséretével közlekedhettek és minden eshetőségre készen kellett állni. Hiszen ott voltak ezek mindenhol és addig nem számított egy elfogása, amíg nem találtuk meg a fészküket.
Mi pedig eldöntöttük, hogy megkeressük. Csak Cathy és én. Persze a bátorság és botorság közötti válaszvonal vékony és már nem is emlékszem mi cél vezérelt, de nekivágtunk. Talán dicsőségre vágytunk, amit persze senki sem tudhatott volna meg, de leginkább csak arra, hogy találkozhassunk legnagyobb félelmeinkkel és legyőzhessük őket. Mert így lehetünk igazán erősek. Aztán persze a kalandvágy is hajtott bennünket. Kereken egy hétbe telt, mire lecsengett ez az egész és büszkén mondhatom, hogy mi vetettünk véget az egész kalamajkának. Az a hét fontos fordulópont volt az életünkben és ez a kép erre emlékeztet. Együtt néztünk szembe a saját félelmeinkkel és együtt dolgoztunk a sikerért. Azt bizonyította, hogy történjék bármi - bízhatok benne.
Miközben végigpörögtek a fejemben az események, pennát ragadtam. Irracionális lépésnek számított ez tőlem, mégpedig azért, mert olyat írtam, amire még magam sem számítottam. A levélírással egy célom volt: megtörni a jeget és szembenézni az új mumusaimmal. Mindazokkal, amiket eddig magamba mélyen elrejtettem és amelyek belülről kezdtek felemészteni. A levél az utolsó tollvonás után lángra kapott és innen már nem volt visszaút. Elküldtem neki az üzenetet, így ő hamarosan személyesen megjelenik és várni fogja, hogy szóljak valamit. Elmondjam azt, amit mindenki tudni akar, pedig nem igazán kéne. Általa nekem könnyebb lenne, nekik rosszabb. Egyáltalán jó ötlet volt őt belekeverni ebbe? Őszintén szólva nem tudom, csupán azt, hogy ő mindvégig mellettem lesz. Ahogy mindig is. Az üzenetben ez állt:
